Vártál-e már valakit órákon át?
Lested-e az ablakból,
Remélve, hogy senkise lát,
Rohantál-e ha megcsörrent az átkozott telefon?
Hánykolódtál-e álmatlanul egy-egy hajnalon?
Tudod-e milyen amikor semmi se fontos,
Csak a beígért hívás lenne már pontos?
Tudod-e, hogy fáj mikor nem jön el?
Mikor bárhogy várod, ő nem hív fel?
Érezted-e már, -bár a szív nem tud- mégis fáj?
Tudod-e milyen mikor a körmöd a tenyeredbe váj?
Kívántad e úgy őt hogy sírnod kellett tőle
hogy soha de soha nem lesz eleged belöle
A szerelem kín, de szeretünk szenvedni,
S kínunk okozóját nem tudjuk elengedni!

Sírnék, de már nem tudok
Látod? Már ezen az ócska színjátékon is túl vagyok!
Hittem, talán vár még valaki rám,
S látod, lassan megöl ez az átkozott magány.
Tudom, Te már nem gondolsz velem,
S kínzom magam, hogy én se tegyem

Talán így hal meg minden szerelem...

Eszed helyett a szíved vezet, akkor az a szerelem!

A Szerelem az, amikor az ember nem a józan eszére, hanem szívére hallgat. A szerelem legfontosabb pillanata az elsõ csók. A szívnek nem lehet parancsolni, ha valakibe beleszeretünk, és õt teljes szívünkkel szeretjük, még akkor is, ha tudjuk, hogy nem számíthatunk viszonzásra, nem bírjuk õt elfelejteni. Nem bírjuk kiverni fejünkbõl. A szerelem álom, mely valóság.

A szerelem álom,
A szerelem vak,
A szerelem szép,
A szerelem mindenkinek kél.
Mindenki vágyik rá,
Mindenki szereti,
Ez az az érzés, mely mindenkit megtölt.
A szerelem rózsa,
vörös rózsa, szerelem rózsa.
A szerelem a szív sugallata,
a szerelemnek gátat nem szabhatunk,
a szerelem álom, ami valóság,
Szerelem nélkül nem lenne világ a világ!

Az a szerelem, amikor azt mondod egy srácnak, hogy jó a pólója, és aztán õ minden nap ezt veszi fel." - majd elkéred tõle, hogy otthon bármikor magadhoz szoríthasd a pólót, amit átitat az illata.

Ha nem szorítsz...

Ha nem szorítsz úgy kebeledbe,
mint egyetlen tulajdonod,
engem, míg álmodol nevetve,
szétkapkodnak a tolvajok
s majd sírva dőlsz a kerevetre:
mily árva s mily bolond vagyok!

Ha minden percben nem kecsegtetsz,
hogy boldog vagy, mert nekem élsz,
görnyedo árnyadnak fecseghetsz,
hogy gyötör a magány s a félsz.
Nem lesz cérna a szerelmedhez,
ha úgy kifoszlik, mint a férc.

Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek
a fák, a hegyek, a habok.
Én úgy szeretlek, mint a gyermek
s épp olyan kegyetlen vagyok:
hol fényben fürdesz, azt a termet
elsötétítem - meghalok.

Annyira akartam érezni, érinteni, hogy szinte fájt. Szívem túlcsordult a szeretettől, amit iránta éreztem. Forró szerelemmel mindenemet odaadtam volna neki. Lába elé térdelni, lelkem is odadobni egyetlen pillantásáért cserébe – ez volt minden vágyam.